Egy tavaly őszi sztori

Úgy gondoltam, hogy az akkori népszerűségről megpróbálok még egy bőrt lehúzni.
Tavaly szeptemberben történt ugyanis is kalandosra sikerült repülési kísérletem, amelyet akkor a klubtársaimmal osztottam meg. Nekik nagyon tetszett, ezért gondoltam ide is felteszem.
Akit nem érdekel a siklóernyőzés, az ne olvassa el, bár az igazat megvallva a történetben siklóernyőzés pont nem történt...

Szóval egy kis bevezető azoknak, akik nem ismerik a helyzetet. Néhány nevet megváltoztattam, ugyanis a történet szempontjából nincs jelentősége kik is ők, megbántani pedig végképp nem akartam őket.

Hely : Pilis starthely, Pilisszentkereszt és Pilisszántó között
Időpont : 2010. szeptember 23 késő délutánja
Szereplők :

• Béla a profi pilóta
• Géza a kamikaze repülőegyesület oktatója
• Ata, alias Bereznay Attila, oktatóm, akinek nagyon sokat köszönhetek
• Párduc, alias Winkler Tamás, szintén oktatóm, neki is sokkal tartozom
• Timi, Ata párja, klubtársam, növendéktársam, jóbarát
• (az) Orosz Ádám, ugyancsak klubtárs, növendéktárs, jóbarát
• Gerencsér Zsolt, ernyőtársam, növendéktársam, klubtársam, jóbarát, megminden
• Kitty - na ő megér egy külön misét, egyébként ő az én ernyőm. Azért Kitty, mert olyan, de olyan Hello Kitty rózsaszín, amilyet a világ még nem látott. Ráadásul újabban illatos is.
• csillagromboló, ő pedig egy Suzuki Grand Vitara terepjáró, Vincze Krisztián tulajdonát képezi, aki szintén klubtárs, nyíltnaptárs, növendéktárs, jóbarát és nem környezetkímélő

Szakkifejezések (csak a tisztán látás kedvéért):

• "ma a Pilis adta" - Pilis starthelyre fújt a megfelelő szél, ezért ott lehetett jót repülni.
• "magas start" - jó magas hegyről indított repülés
• "starthely" - jól bevett szokás szerinti siklóernyőzésre alkalmas hegytető.
• "lecsúszás" - egyszerűen lesiklás a hegyről a leszállóba. Sikeres fel és leszállást feltételez!
• "hátratolatás" - erős szélben a siklóernyő hátrafelé ballag, habár a szélhez képest előre. Ez egy elég gáz helyzet, de sokszor megoldható. Mindenesetre nem kívánatos esemény repüléskor. 
• "rotor" - a hegy szélárnyékos részén lévő turbulens zóna, ahol kiszámíthatatlan az ernyő viselkedése, éppen ezért tiltott repülési légtér és igen veszélyes is. Sok baleset okozója.
• "befázott" - nem a hőmérsékleti viszonyokról van szó, hanem siklóernyővel fára szállást jelent, ami ha nincs jól kivitelezve komoly balesetnek számít. Általában azért szerencsés kimenetelűek szoktak lenni.
• "wingover" - az ernyő jobbra-balra kormányzása, olyan módon, hogy a pilóta az ernyő fölé lendül a két oldalon és vissza. Magasság vesztésre használják. Látványos technika egyébként! Olyan csajozós...
• "fül csukás" - technika, mellyel az ernyő két szélét repülés közben 'behajtogatjuk', így kisebb a felülete, vagyis süllyednie kellene. Nem mindig van így... Ezzel a technikával szokás egyébként süllyedő manővert kezdeményezni, ha minél előbb szeretnénk lejjebb kerülni.
• "B-stall" - ez is egy süllyesztő technika, profi pilótáknak ajánlott, igen agresszív módszer a magasság vesztésére, ezzel szemben igen hatékony. A rosszul kivitelezett B-stall baleset forrása lehet, ezért is a profik kiváltsága ez.
• "PMR" - a siklóernyősök vóki-tókija. Rádió. Ezen beszélgetünk néha. Mondom néha!

Fontos tudnivaló a történethez :

• A siklóernyőt fékekkel (is) irányítjuk, amelyből kettő van. Jobb és bal. Oktatások alkalmával igen sokszor kiabál az oktató a növendéknek, hogy mikor melyik féket kell húznia. (Persze ott a rádió is, de azt alig használtjuk, a kiabálás meg jobb...) Ez általában a bal oldali legelőször (statisztikai átlag), és nem a növendék ügyességére vonatkozik. Velem is gyakran fordult elő, amikor Ata utánam üvöltött, hogy "BAL FÉÉÉÉK". Ráadásul Ata klubjának a neve is az, hogy Bal-fék. Ez volt a történet apropója. Jelenleg az MSE (ejtsd: emese) tagja vagyok.

A történet :

"Bár nem vagyok Ata klubjának a tagja, de talán azért majd tiszteletbeli taggá avat a mai nap után (és talán én leszek az első siklóernyős Magyarországon, aki egyszerre két klub tagja).
Szóval, mint azt Ti is tudjátok, ma a Pilis adta. Ennek megfelelően leléptem a melóhelyről háromnegyed háromkor és téptem haza, összecuccolás és tűz Pilisszentkeresztre a buszmegállóba.
Alig találtam parkolóhelyet.

Timivel futottam össze, mesélte, hogy Ata már elindult, talán már fenn is van. Nosza, kaptam magam és sipirc felfelé.
Összeakadtam egy Béla nevű, nagyon tapasztalt siklóernyős társammal. Útközben elmagyarázta nekem, hogy az A vizsga, az csak elméleti vizsga, higgyem csak el, ő már csak tudja. Ha ehhez már van 10 magas startom is, akkor már B vizsgás lehetek! Hát ennek örültem, mert mint megtudtam, Béla már majdnem egy teljes éve sportol.
Miután tapasztalt öreg rókának számított, felfelé ő volt a túravezető.

Miután visszataláltunk a helyes ösvényre - mert az emlékezetem mégsem csalt, és tudtam merre kell menni -, néhány siklóernyőssel is találkoztunk felfelé menet. Nem is értették, hogy Béla és én miért abból az irányból tértünk rá az ösvényre, de nem is részleteztük.

A starthelyre úgy érkeztem meg 5 után nem sokkal, hogy egyetlen száraz pulóverem volt a zsákban, de miután átfújt a szél rajta, nem sokat ért.
Az MSE klubtársaim olyan szerencsések voltak, hogy ők már a levegőben voltak, a kevésbé szerencsések meg már leszálltak. (az) Orosz Ádámmal csak rádión beszéltem, ott lebegett a starthely körül, ha jól tévedek, ő végül 4 órát szellőztette a cuccot.

Számomra idegen siklóernyősökkel volt tele a hegy, köztük egy oktató, akit még anno Epölön láttam. Géza. Talán Gyenesdiás, de nem vagyok biztos benne.
Egyetlen ismerősöm Béla már felszállt, kisvártatva hátratolatott, és a rotorban befázott. Hiába, a rutin, az rutin.
Mikor már minden hiper profi elstartolt, gondoltam majd ő kicsit koordinál, és akkor lecsúszhatok én is. A koordináció abból állt, hogy mondta, hogy mehetek.
Az első startom nem sikerült, mert felkapott a feljövő ernyő szépen és onnantól már nem voltunk jóban Kittyvel.
Másodszor a kis ribi fára mászott, így Géza kedvesen megkérdezte, hogy ugye le tudom szedni.
Majd elstartolt, kisvártatva a barátja is. (Volt "juhúúú", meg minden, aztán még wingover is.)

Kénytelen voltam felmászni a fára, mert Kitty jól érezte ott magát, egyem a zúzáját. Miközben édes anyjára tettem célzásokat, hogy mivel is tölthetné szabadidejét, kénytelen voltam kicsit megritkítani a fát. Miután leestem a fáról, megpróbáltam kibogozni a zsinórokat, de addigra már olyan fáradt voltam, hogy jobbnak láttam inkább összecsomagolni. Természetesen addigra már jégkockát tudtam volna köpni, úgy átfagytam a vizesre izzadt cuccomban. Kitty is leizzadt, mire leküzdöttem a makacs kis hisztis picsát a fáról. (Ezek a nők... Csak a baj van velük folyton)
Így aztán vizesen összecsomagoltam. (Hogy mégis miként jutott nekem egy nőstény ernyő... hát az is megér egy misét. Még Gerencsér Zsolt is átment rajta...)

Már a kutya sem volt a hegyen. Csak a Hold világított, a leszállóban kielégült siklóernyősök hajtogatták hártyás szárnyaikat, és egyetlen ernyő próbált fül csukva és emelkedve leszállni, ha jól láttam, a B-stall segített neki a kora esti ezüstös holdfényben. A tücskökbe már belefagyott a cirip.

Már elmúlt 7 óra is, amikor végre elindultam lefelé a hegyről a leszállóba, természetesen gyalog. Hol a rádióm LED-es lámpájával, hol pedig a Nokiámmal világítottam meg az ösvényt.
Útközben Párduc próbált vigasztalni, de végül én vigasztaltam, hogy ne aggódjon, leérek egyben, ha ezt sem tudom megoldani, akkor megérdemlem, hogy a vérfarkasok széttépjenek az erdőben.
(Hja, és el ne higgyétek, hogy van olyan, hogy az erdő tündére... Na, az nincs. Nekem elhihetitek!).

Közben unalmamban rádiózgattam a PMR átjátszón, egy kedves emberrel beszéltem Polgárdiból, egy budakalászi srácot is elkaptam az éterben, végül egy pestszentlőrinci kolléga biztatott, hogy majd csak leérek, beszéljek hozzájuk nyugodtan. Ők voltak a társaságom, míg leértem.
Mellettem a susnyásban valami rohadt nagy dög vágtatott, mert vízszintbe állította a bokrokat, ettől úgy beszartam, hogy megkettőztem a lépteimet, bár akkor már majdnem a leszállóban voltam.
Előtte nem sokkal a mobil fényében egy alak rajzolódott ki, egy fickó volt, belenézett a fénybe, halkan köszönt és továbbment. Éppen Párduccal beszéltem telefonon. Szerintem ha nem telefonálok, akkor ott helyben lefosom a bokám. A céges mobillal világítottam, a másik kezemben meg Párduccal beszéltem a saját mobilomról.

Hát mit mondhatnék. Megfordultam párszor a sötét erdőben. Amikor például az a dög lefektetett pár bokrot mellettem, odavilágítottam, de semmit sem láttam, mintha kísértet járt volna ott. Na, akkor megint megrántottam a bokámat, ugyanúgy a jobbat, mint a múltkor. (Így lett a jobb rosszabb)

Negyed kilenckor értem le a buszmegállóba, csak a Mazda állt ott, meg egy busz. Felhívtam Párducot, hogy leértem, nyugi.
Igen ám, de kevesebb, mint 5 perc kellett, hogy rájöjjek miért nem parkolt oda senki. Azért, mert ott egy árok volt. A jobb első kerék így nem érte a földet, difi zár meg csak Krisztián csillagrombolójában van, ergó Jani nem megy sehová...

Gondoltam majd a buszos segít. Elindultam felé, de amikor már majdnem ott voltam, a busz gyorsan elindult. Mondjuk én is megijedtem volna éjjel egy kopasz nagydarab izzadt bödüs csókától, akin ujjatlan fekete kesztyű van... Szerencse, hogy nem arrafelé van a Kék Osztriga bár... Aszongyák...

Szerencsére Párduc ismert arrafelé egy felszállító fickót, aki ott lakott a közelben, így aztán pikk-pakk kihúzott. Párducnak ezúton is ezer köszönet!

Itthon azután megmértem, majdnem 3 kilóval lett nehezebb a felszerelésem, mert a beülő, az ernyő, de még a hodzsák is nedves lett. Az pedig testvérek között is majdnem 3 liter víz... A fene se gondolná.
Ja, meg mind a két sarkamat véresre dörzsölte a bakancs, csak hogy jó legyen nekem.

Ata? Lehetek tiszteletbeli tag? Igazi balfék vagyok! :):):)

Ja, és nem repültem. :)"

Nos, ennyi a történet, de a teljesség kedvéért úgy érzem értekeznem kell Kittyről is. De ő majd egy következő bejegyzésben szerepel...

A főzés örömei

Nem sokan, de akik ismernek, ők tudják, hogy nagyon szeretek a konyhában forgolódni. Ráadásul vannak sikereim is, az általam elkészített ételek 99.999%-ban elfogyaszthatók, bár a mellékhatásokról nem beszélnék.

Van például a csülkös babos káposzta. Na, az remek egy dolog. A csülök ugyebár zsíros étel, ezért a könnyebb emészthetőség és a gyomor kémiája miatt jó utána savanyú dolgot fogyasztani, ezért ha a savanyú káposztát és a csülköt összeadjuk, akkor tulajdonképpen a kettő kioltja egymást és máris fittness kaját kapunk eredményül. A vörös bab csak a tápérték és az ízhatás növelése érdekében kerül bele, egyébként is fontos, hogy sok hüvelyes termést fogyasszunk.
Sajnos azonban vannak mellékhatásai. Egyrészt eteti magát, tehát mire észreveszed, hogy jól laktál, addigra már túletted magad.
Másrészt, az emésztés során az alsó bél traktusban folyamatos túlnyomás tapasztalható, amelynek hatására tévé nézés közben törökülésben megvalósíthatjuk a levitáló Buddha élményt, minek következtében ökológia katasztrófát is okozhatunk szűkebb környezetünkben, de legfeljebb a kerületben. Vízparton Passzát szél élmény is előidézhető, amely a dögkút irányából fúj mindig. Jönnek is a zöld legyek csapatostul...

Tavaly azonban rengeteg gombát sikerült szednem, amelynek mértéktelen gomba zabálás lett az eredménye. Mennyei étek, különösen jól elkészítve. Például a vékony húsú őzláb, rántani fenséges. De a nemesebb, finomabb gombákból - például a vargánya és tinóru fajtákból - kiváló rizottó készíthető.
Tavaly csináltam is, hatalmas adagot, ki is porcióztam kis műanyag edénykékbe és hűtőből adogattam ismerőseimnek is. Mindenkinek bejött. De valahogy egy doboznak nyoma veszett...

Mivel elég jó húsevő vagyok - konkrétan a magyar húsos szendvics a kedvencem : két rántott szelet között egy natúr szelet -, így természetesen imádom a kovi ubit is... Anyukámtól pedig jól el is tanultam, hogyan kell csinálni. Igen ám, de az is elfogy egyszer. Anyukám azt is mondta, hogyha az ubiról a levét leszűröm, és forralás után kihűtve visszaöntöm rá, egy késhegynyi nátrium benzoáttal lehet tartósítani télire, befőttes üvegbe!

Több se kellett nekem, pár üveg kovi ubi beugrott a spejz polcra. Télen meg persze kopott is rendesen az állomány. Az utolsó üveggel például már nagyon óvatosan bántam, kinyitás után a szokásos kis műanyag dobozkáimba raktam, be a frigóba, nehogy bármi baja essen. 3-4 dobozzal raktam a hűtőbe és időnként csináltam valami fincsi husis kaját, amihez meg lehetett enni.

A minap éppen éhes voltam - mint általában - és benéztem a hűtőbe. Az egyik polcon, hátul a mangalica zsír mögé bebújt egy kis műanyag dobozka, hát gondoltam megkukkantjuk. Persze a zsírosbödön félrehúzása után már láttam is, hogy zöldell a doboz, meg is örültem nagyon, hogy még egy doboz kovi ubi figyel ott.

Leszaladtam a mélyhűtőmbe (akik nem értik, elmesélem, hogy a Tesco mellett lakom, így az az én mélyhűtőm. Csak leugrom és némi őrzési díjért cserébe hazahozhatom végtelen tartalmát, akár egy fél disznót is, mert hogy akkora), szóval leugrottam és a mélyhűtőmből hoztam egy friss hátsó csülköt. Gondoltam sült krumplival, kovi ubival mennyei étel lesz.
Így hát elő a kukta, 1 órán át főztem a leveskockás vízben a csülköt, hogy úgy rendesen átfőljön, ne legyen rágós. Aztán kivettem, megvártam, míg kihűl, megkenegettem jó kis fokhagyma péppel, és be a sütőbe 200 fokra legalább egy másik órácskára.

A krumpliból jó kis steak burgonyát faragtam, mangalica zsírban kisütöttem, hogy íze is legyen. Mire elkészült, addigra a csülökből is kisült a zsírja, a bőre pedig ropogós lett. Szép pirosra sült. És hát az illata... Hmmm...
Előtte gondosan előkészítettem a gyomromat egy kis házi pálinkával, nehogy elcsapjam a hasam. Már a számban éreztem a finom vasárnapi ebéd ízét, amikor kinyitottam egy üveg cseh sört hozzá.

Belöktem a lejátszóba valami filmet, amit úgyis csak addig nézek, amíg eszek, utána úgyis elájulok. Szépen össze is készítettem a tálalást a tálcára, és beköltöztem a nappaliba a tévé elé.
Minden ott volt már, a recés kés, a villa, a sült krumpli illata betöltötte a lakást, a csülök illatára összefolyt  a nyál a számban, a sör is ott habzott... Hopppsz!!!! A kovi ubi majdnem lemaradt. Jártam már így...

Gyorsan spuri ki a konyhába, kis tálacska elővesz, dobozka kivesz a hűtőből... Na igen, de volt valami fura ezen a dobozon. Illetve inkább benne. A kovi ubi zöld színét alul valami fehéres anyag színe törte meg. Gondoltam a lé leülepedett.
De a doboz tartalma sem úgy viselkedett, mintha folyadék lett volna benne és az egyébként puha PVC doboz olyan kemény volt, mintha beton lett volna.
Hirtelen belém hatolt a gondolat, hogy ez egy idegen doboz. De a színe, a formája, meg minden mégis azt mutatta, hogy ez az én dobozom.
Lassan a fejem fölé emeltem a dobozt, és a fehéres anyagot kezdtem vizslatni. Határozottan valami hosszúkás szemcsés anyaghalmaz volt. Közelebbről egyre jobban hasonlított a rizsre...

Kiderült, hogy még az október elején készült és elveszettnek hitt gombás rizottós doboz volt az. Elbújt ott hátul a kis hamis, ráadásul a rajta megtelepedett idegen életforma ügyesen kovi ubinak álcázta magát zöld színével. Végig abban a hitben voltam, hogy ez biza kovi ubi, miközben értelmes élet kerekedett a gombás rizottóból, amely aztán zöld bársonytakaróba burkolózott a túlélés érdekében.
Az evolúció betört a hűtőszekrényembe... ekkor ütöttem rajta az idegen lényen!

Hát nem mertem a dobozt kinyitni! Féltem, hogy James Cameron filmje elevenedik meg és végül engem esz meg a rizottó, holott eredetileg fordítva szólt a terv. El is képzeltem az új sci-fi film címét : A gombás rizottó visszavág...
Úgy ahogy volt, repült a kukába. No, igen, de az ütődéstől és a benne lévő mikroklímától a felbosszantott idegen a doboz tetejét rögtön lerúgta... Pillanatok alatt betöltötte a lakást az orrfacsaró szag... Rohanvást nyitottam ajtót, ablakot, és már vettem is a cipőmet, hogy levigyem a kukába a szemetes zsákot... Abban tartottam fogva a xenomorf életformát.

Rendesen rosszul lettem, mire leértem, a légyirtóval elkábított legyek érezhetik így magukat. Fura fegyvereik vannak ezeknek az idegeneknek... A lépcsőházban faltól falig közlekedtem. Végül aztán nagy nehezen túléltem. A komposztáló edénykébe nem mertem beleönteni a doboz tartalmát, mert lehet, hogy Fukusimát megszégyenítő katasztrófát indítottam volna el Zuglóban, arról nem is beszélve, hogy egy teljesen ismeretlen életformát engedtem volna szabadon.
De még másnap is betöltötte az udvart a nevelt biológiai fegyverem szaga. Kedden reggel aztán a kukások elvitték, bár feltűnő csendben dolgoztak, valamiért egy árva szavukat sem lehetett hallani, csak a kukák dörömbölését és a kukás autó szeméttárolójának a zaját, amely betöltötte a párás hajnali utcát...
Így ért véget a magyar fantasztikus thriller...

A csülöknek aztán este lett vége, addigra kiszellőzött a lakás, és egy újabb páleszes alapozás után bevégezte.
Fincsi volt, de jó lett volna hozz egy kis kovi ubi...

A sajtó szabadsága

Ismét jó sok idő telt el azóta, amióta. De most sem bírtam megállni, hogy ne írjak olyasmiről, amit piszkálja a virtuális csőrömet.

A történet nem túl messzire nyúlik vissza. Tavaly tavasszal, elhatároztam, hogy siklóernyőzni tanulok. A dolog pikantériája abból adódik, hogy amikor le kell vennem a függönyt a karnisról és felküzdöm magam a létrára, na akkor kapaszkodok, mint szűzlány a bugyijába, mert olyan tériszonyom van.

No de, olvastam egyszer valami önsegélyező könyvben - mittomén mi volt a címe, talán valami olyasmi, hogy "Hogyan küzdjünk meg a mindennapokkal" vagy valami hasonló baromság -, szóval olvastam egy ilyenben, hogy ha félsz valamitől, akkor szállj szembe vele.
Hát ez tök jó ötletnek gondoltam, de hát szembe szállni valamivel akkor lehet, ha az ember tud repülni, így aztán legyűrve a tériszonyomat, megtanultam - pontosabban még tanulok - siklóernyőzni.

Ezzel úgy nagyon sok baj nem is lett volna. De aztán az oktatások során kiderült, hogy a szomszéd kertes házánál magasabbról is el kell startolni, nem csak a Pista bácsi villával összehordott ganyé dombjáról.
Ilyen hely például a Pilis. Na, ott mondjuk látni lehet, hogy hová kell leszállni, de azt is csak jó távcsővel. Ráadásul a hely olyan, hogy a leszálló előtt sűrű erdő van, szóval nem egészséges oda leszállni, legalábbis ha az ember nem akarja a hátra lévő életét leélni úgy, hogy egy tölgyfa van a seggében. Mondjuk akkor nekem zabszem se...

De aztán mégis elstartoltam, le is szálltam a kijelölt helyen, egészségesen, probléma mentesen.
A gondok akkor kezdődtek, amikor nem volt "vaj idő", vagyis amikor a szél időnként meggondolta magát és nem onnan fújt, ahonnan kellett volna, vagy irányt váltott, vagy erősséget, vagy színt, vagy amihez kedve volt.

Egy esetben utolsóként maradtam a hegyen, és éjszaka, sötétben kellett lesétálnom a hegyről, úgy, hogy még nappal sem tettem ezt meg. Vicces volt, készült róla egy élménybeszámoló, be is posztolom egyszer.

A lényege a dolognak az, hogy megtanultam startot félbeszakítani, megtanultam sikertelenül startolni. Ez utóbbi igen változatos tevékenység volt. Előfordult, hogy az ernyőm (na ez is megér egy misét) behisztizett és semmiképpen sem akart szót fogadni a parancsaimnak. Egyszerűen rángatott, ide-oda fészkelődött, tépkedett, amikor meg jónak tűnt, akkor meg egyszerűen beelőzött és összerogyott, betakart, mint Moszkvát a hóesés.
De olyan is volt, hogy jó szélben olyan dinamikusan jött fel, hogy engem is megemelt, majd húzott a földön ez a büdös kis ribi. Merthogy lány ernyőm van. Mármint kőkemény férfiaknak való az ernyő, de a viselkedése miatt biztos, hogy lányból készült.

Szóval számos sikertelen startot produkáltam, sőt mi több, még megalkotottam egy új állatfajt, a gyalogernyőst, aki felmegy repülni a hegyre, aztán jól legyalogol. Na, ez voltam én.
No, de hogy fölöslegesen ne szaporítsam a szót, a kedvenc start balesetem az volt, amikor a rakoncátlan kis szuka ernyőm végig vonszolt a starthelyen. Ez azért vicces, mert 90 kiló vagyok. Szóval ahol az ernyő végig húzott, ott nem maradt fű és többet nem is fog nőni már.

Ez történt múlt szombaton is társunkkal. Csak ő az Újlaki starthelyen, a szokásostól eltérő helyen akart startolni. Hozzátenném, hogy gyakorlott ernyősről van szó, aki ritkán jön le a saját lában a hegyről. Hát most sem a saját lábán jött le...

Történt ugyanis, hogy a startja nem sikerült és bizony őt is elkezdte vonszolni az ernyő, mint engem néha. Igen ám,  de ott sziklás a terep, gyalogolni sem olyan egyszerű történek, nemhogy futkározni egy rakoncátlan ernyővel az ember hátán, feje fölött, szeles időben.
Szegény sporttárs elesett, földre kényszerítette az ernyő, végül egy rossz helyezkedése után olyan rosszul lépett egy esést megelőzvén, hogy eltörött a lábszára.

Mivel a lábszár két csontból áll - legalábbis mifelénk - így mindkettő törött. Az ernyőre leparkolt egy fára, ő pedig egy párkányon várta, hogy történjen valami, mert ő már letudta a saját részét.

Mentők, láb sínbe, mentőhelikopter, tűzoltók (ki nem gyulladt a srác, nem kell aggódni, csak a mentésben segítette...), stb.

Szegény sporttársunk végül a tűzoltók segítségével jött le, de több, mint egy óráig tartott, míg lebénázták a tűzoltók...

Az indexen az jelent meg, hogy lezuhant (!!!!!!!) egy paplansikló sárkányos, de előtte sziklának csapódott és többszörös nyílt törései lettek...
Mondom mi nem igaz :

• nem zuhant le, mer fel sem szállt
• se paplan, se siklás, sárkány meg a közelben sem volt. Siklóernyős volt.
• zuhanás előtt nem csapódhatott sziklának, mert nem zuhant le, elesett felszállás közben
• többszörös nyílt törése nem volt, csak egyszeres

Ez olyan volt egyébként, mint a tavalyi hír, miszerint : "A Szépvölgyi útra zuhant egy siklóernyős, mentőhelikopterrel szállították kórházba gerincsérüléssel"
Ez igaz hír, csak nem a Szépvölgyi útra zuhant, hanem a mellette lévő erdőbe és tényleg lezuhant, egy fáról, mert fára mászott. Ernyő a közelében sem volt...

A sajtó szabadsága kicsit túl nagy mostanában, és ha ilyen pitinek számító hírekben hazudnak mint a vízfolyás, akkor mekkorákat hazudhatnak egy komolyabb hír esetében???

A Világ másik oldala

Jó régen történt, amikor utoljára írtam bármit is, de most valahogy megint kedvem támadt hozzá.
Nagyon sok minden történt azóta, hogy utoljára írtam, tulajdonképpen az egész életem teljesen megváltozott. De ez most nem is nagyon érdekes.

Ma reggel kipihenten ébredtem és jól eset kinyújtózni. De aztán valahogy nem sikerült felébrednem a nap hátra lévő részében sem. Még most is kómás vagyok.
No, de miért is ragadtam digitális tollat? Levelet kaptam egy barátomtól, aki elköltözött ebből az országból, de mégis magyarnak vallja magát. Most Új-Zélandon él, pedig azt sem tudja, hogy hol a régi. De jó neki ott. A politikát nem érti ott, így nem zaklatja fel. Az élete nyugodt, kényelmes, szóval idilli.
De azután jöttek a hírek reggel, hogy bizony ott földrengés volt, nem is kicsi és még áldozatokat is követelt.

Így azután váltottunk pár email-t. Mesélte, hogy ahol élnek, ott olyan tiszták a folyók, hogy bátran lehet belőle inni. Meg hogy olyan tiszta a levegő, hogy saját ózonlyukra is telik nekik. Egész kicsike, de van nekik olyanjuk.
Meg aztán, hogy elmentek tavaly télen - ott ugye akkor van tél, amikor itthon nyár -, mert fáztak (télen sincs 20 fok alatti hideg... mármint plusz 20 fok alatti...) és ezért aztán átugrottak a közeli Bora Bora szigetére. Ami azért vicces, mert ő még mindig rendelkezik magyar állampolgársággal, szóval oda még útlevélre sincs szüksége. Franciaországhoz tartozik ugyanis.
Szóval ott próbálták feltölteni magukat a téli hidegtől elgémberedett tagjaikat, meg amilyük csak átfagyott abban a rettenetes zord téli plusz 20 fokos dermesztő hidegben. Annyira sajnáltam őket...

Aztán tényleg. Mármint tényleg elkezdtem sajnálni őket. Belegondoltam, hogy mennyivel jobb itthon élni. Rengeteg oka van. Például az egyik, hogy télen nálunk tél van, nyáron meg nyár. Náluk meg pont fordítva. Ráadásul az autóban is az anyós ülésen ülve kell vezetni, mert ott van minden hozzávaló.
Aztán ott van az, hogy nem lehet a szekrényeket a falhoz tolni, mert olyan nagy a levegő páratartalma, hogy berohad a fal mögötte. Az meg milyen már, hogy a fal és a szekrény között van 20 centi.
Na és ne is beszéljünk az élővilágról!

Itthon, ha kiengeded a gyereket a kertbe játszani, a legrosszab ami történhet vele, hogy megzabál két keserű ízű krumplibogarat, meg három tücsköt elropograt, de a lábait kiköpi, mert szúrós.
Ezzel szemben Új-Zélandon az élővilág olyan, hogy a biológiai lexikonban három oldal van tele azokkal az állatokkal, amelyekkel a találkozás majdnem mindig halálos.
Vagyis, ha kiengeded a gyereket a kertbe, akkor legalább öt különféle állat próbálja meg felzabálni, és legalább tizenkét olyan élőlény él a kertben, ami kinyírhatja. És akkor a rovarokról még nem is beszéltünk.

Azt mondta nekem, hogy vannak a közelben (???) olyan szigetek, ahol a polinézek harmóniában élnek a természettel, vagyis nem terhelik túl a környezetüket, nem szemetelnek, nem irtják ki az állatokat, stb.
Ebbe is belegondoltam kicsit.
Ez ugye azt jelenti, hogy nincs angol klotyó. Ergo lehúzni nem tudod a brióst, max elásni. Az meg nem nehéz, mert minden homokos. Ez persze azt jelenti, hogy amilyen könnyű elásni, olyan könnyű megtalálni is...
Aztán nincs fürdés. Csak, ha bemész a tengerbe és ott lubickolsz. De ott nincs tusfürdő, de szappan sem, marad a homok. Az meg nem illatos. Vagyis büdösek, mint a kolera.
Nincs reggel kávé, se tea - na jó, talán az van -, de tutira nincs RTL Klub, meg Való Világ se, nincs bűnözés.
De akkor meg mi a francot csinálnak egész nap??? Unatkoznak???

Szóval, jó itt Magyarországon. Van minden, ami kell az élethez. És nem unatkozik az ember! És van budi, nem vagy büdös - persze kivételek mindig vannak, főleg a buszon ülő alvó emberek, akiknek öt méteres az aurájuk, és mindig találnak ülőhelyet maguknak... Meg van reggel kávé, tea, meg híradó!

Most pedig megyek és lefekszem aludni a jó kis puha ágyikómba. Harmónia nélkül... Vagy csak a paplannal harmóniában...

Elsőnek lenni jó...

Így gondolja most ez a bejegyzés is.
Arra gondoltam, amikor ezt az egész blogolást elkezdtem, hogy mi lenne, ha azokkal a dolgokkal Ti is megismerkednétek, amik a fejemben járnak.
Már eddig is megosztottam pár gondolatot egy viszonylag szűk társasággal, akikkel nagyon szeretek együtt lenni bármikor, bárhol és bármilyen körülmények között. Azért, mert ők olyanok nekem, mintha mindannyian a testvéreim lennének, ők is megtesznek minden tőlük telhetőt a csapatért és én is ugyanígy teszek, ha Róluk van szó. Ráadásul van velük egy közös hobbim, sikló ernyőzünk együtt.

Szóval az történt, hogy egyik-másik kalandomat, gondolatomat megosztottam Velük a levlistán, amikor is néhányan megjegyezték, hogy nem informatikából kellene élnem, hanem abból, hogy ilyeneket írok. Konkrétan egyikük azt kérdezte tőlem, hogy miért nem írok blogot. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy a blog írása az elég kemény dolog, de nem hitte el nekem. Hát most jól bebizonyítom...

Általában amikor ilyen-olyan gondolatok kiesnek belőlem, akkor próbálok egy kis tréfát beleültetni, persze nem botanikai értelemben, mert egy biológus kollégám felhomályosított, hogy olyan fa, hogy trééé, nem létezik.
De nincs ez így mindig. Van, amikor egészen komoly is tudok lenni, bár ez a ritkább.

Ma például felmerült egy Eget rengető, vagy inkább tudományos témáját tekintve korszakalkotó kérdés. Egy kedves ismerősömmel arról beszélgettünk, hogy a Holdnak csak az egyik oldalát süti a Nap, a másik oldala tök sötét állandóan. Aztán némi együtt gondolkodás után rájöttünk, hogy azért ez nem egészen van így.
A Föld ugyanis kering a Nap korong körül, a Hold meg a Föld körül, így feltételezhetően vannak olyan időszakok, amikor bizony a Hold olyan oldalát is éri a napfény, amiről mi úgy gondoljuk, hogy nem.

A tévhit abból adódhat, hogy innen a Földről a Holdnak mindig ugyanazt az oldalát látjuk, már amennyire egy gömbhöz hasonlító tárgynak lehetnek oldalai. (mennyivel egyszerűbb lenne, ha kocka alakú lehetne minden bolygó, meg hold, meg minden...)
Ebből aztán az a vita kerekedett ki, hogy akkor a Hold nem is forog. Mert mindig ugyanazt az oldalát látjuk. Lehet, hogy nem is gömb alakú, hanem csak egy kerek lap, és az Apollo program amcsi űrhajósait meg lefizették... De aztán megbeszéltük, hogy már anno Galilei is hasonlókat talált ki, így nagy marhaság nem lehet, mert az amcsi kormány biztosan nem tudta lefizetni Galileit visszamenőleg... Persze a franc tudja. Ha van időgépük...

A lényeg, hogy végül hossza vita után abban maradtunk, hogy a Hold forog  saját tengelye körül, csak éppen az a bökkenő, hogy a tengely körüli forgási ideje megegyezik a Föld körüli forgás idejével. Ezért látjuk mindig csak az egyik oldalát.
És a Pink Floyd-nak sincs igaza, mert olyan, hogy Dark side of the Moon, nem is létezik. Oda is odasüt a nap.

Végül a Világegyetem hatalmasságáról beszélgettünk, hogy mennyibe kerülhetett vajon annak a bizonyos amerikai csokigyárnak, hogy a Tejút nevű galaxist, amiben mi is élünk a kis nyamvadt naprendszerünkkel, az ő egyik termékükről, a Milkyway-ről nevezték el! Galaktikus reklám őrület mi?
De nagyon messzire sem kell menni, hiszen egy másik termékükről nevezték el a szomszédos Mars nevű bolygót, úgyhogy a reklámköltségeik biztosan csillagászatiak!

De a Ford gyár sem szerénykedett, az egyik 15-20 évvel ezelőtti modelljüket annyira agyonreklámozták, hogy képesek voltak egy egész csillagképet elneveztetni a francos kis Ford Orion-ról... De legalább tudjuk miért. Annyira füstölnek ezek az Orion-ok, hogy máris lehet tudni, hogy innen származik az Orion-köd elnevezés.

De van egy olyan is, hogy Ford Galaxy. Erre most mit mondjak? A Seat fantáziátlansága, hogy csak egy szigetet tudtak elneveztetni a járgányukról, hogy aztán még a híres Ibiza mix-ek után is részesüljenek a reklám bevételekből, egyenesen irritáló.

Aztán ne feledkezzünk meg a Wachowski fivérekről, akik egyenesen a matematikai példatárakban voltak képesek reklámozni a Mátrix trilógiájukat. Ez a legszellemesebb. Nekem sosem jutott volna eszembe...

Végül Tibi feltette a kérdést, ami azóta is mozgatja a fantáziámat, de nem csak az enyémet.
A kérdés így hangzik : Mi melyik csillagképben vagyunk?
Tényleg! Ti tudjátok melyik csillagképben vagyunk? (A Megasztár nem érvényes válasz)